Az apukám 57 éves. Soha nem sportolt versenyszerűen, de kb. 48 éves korától elkezdett futni azért, hogy tegyen valamit az egészsége érdekében. Eljutott odáig, hogy 25 km-t le tudott futni, akár több egymás utáni napon is, bár a végére nagyon kivolt. Megértem :) Ekkortájt nem tudtam vele futni, a saját túlsúlyom és gyengeségem miatt csak kb. 1 km-en tudtam vele tartani a tempót, és 5 km-nél többre nem voltam képes.

Tavaly nyáron nagyon megbetegedett, fogyott 16 kg-t, megműtötték. Nem részletezem, aki ezen átment, az ismeri az érzést, aki pedig nem, annak kívánom, hogy sose kelljen átélnie.

Szépen lassan gyógyulni kezdett. Visszaszedett 8 kg-t - így most teljesen normális súlyú -, és újra elkezdett futni. Kb. egy hónapja mentem vele 7,6 km-t 50+ perc alatt, akkor azt éreztem, hogy tudnék én gyorsabban is menni, de örültem, hogy ő már ennyire megerősödött.

Szombaton újra elmentünk együtt futni, amihez kölcsönkaptam az öcsém runkeeper képes okoskáját. Íme az eredmények (a kalóriával nem kell foglalkozni, az a tesóm adatai alapján van kiszámolva):

Apa ugyan 9 km körül megállt volna - az lett volna az ő szokásos távja, látszik is a részidőkön -, de rábeszéltem, hogy fussunk annyit, mintha 2 Margitsziget kört mennénk, azaz 10,7 km-t. Ezt végül 1 óra 8 perc 37 másodperc alatt teljesítettük. Azt hiszem, ez az eredmény magáért beszél, különösen ha azt is hozzáteszem, hogy a lányokkal együtt a legjobb időm 1:10 volt.

Nem írom le, milyen érzés ez, különösen nem a tavalyi nyár után, de nagyon hálás vagyok Istennek azért, hogy kaptunk még egy esélyt együtt.

És a poén az egészben az, hogy ha mindketten folytatjuk a szokásos edzéseinket, nyáron már nem fogom tudni tartani apával a tempót :) Legyen így!